Egyre többször merül fel, hogy stagflációba fordulhat hazánk és a világ gazdaságának nagy része is. Mit jelent ez és mi lehet egy másik forgatókönyv?
A bőrünkön érezzük az egyre gyorsuló inflációt. A KSH legfrissebb jelentése szerint az áprilisi inflációs mutató elérte a 9,5%-ot, ami magasabb a pesszimista várakozásoknál is. A legjobban az élelmiszerárak drágultak, és ez mindenkit érint. Nem csoda hát, hogy rengeteg elemző foglalkozik az infláció és a gazdasági mutatók értékelésével és a múltból merített tapasztalatok alapján próbálják megjósolni, mi várható a közeljövőben. Jelentősen eltérő vélekedések vannak azonban, hogy a gazdaságtörténelem mely időszakához hasonlítható a mostani. Két eltérő véleményt foglalunk össze röviden és közérthetően.
Stagfláció és ’70-es évek jönnek újra
A 2010-es évek gazdasági szárnyalása és alacsony jegybanki kamatai olyan bőséget és lehetőségeket teremtettek, ami után a hirtelen elkomoruló gazdasági kilátások és a várhatóan még borúsabb jövő rendkívül fájdalmasan érinti nem csak a befektetőket, hanem az átlagembereket is.
Mumusként lebeg felettünk egy olyan gazdasági jelenség, amit annak idején, mikor először tapasztalták a közgazdászok, el sem hitték, hogy létezhet. A Philips görbének nevezett tétel alapján ugyanis vagy az infláció magas, vagy a munkanélküliség, de a kettő együtt soha. Aztán a hetvenes években mégis beköszöntött a magas munkanélküliség és a magas infláció együttállása, ami a stagnálás és infláció összevonásából a stagfláció nevet kapta.
Ha ez most is így van, akkor rendkívül nehéz időszakot jelez számunkra. A gazdaságban ugyanis normál esetben a rosszul teljesítő mutató mellett van olyan, ami azt kompenzálja. A stagfláció időszakában azonban a magas infláció és a munkanélküliség miatt beálló gazdasági stagnálásban minden teljes holtpontra jut, amiről hosszú ideig nem lehet elmozdulni.
Infláció és ’40-es évek következnek
A Portfólió nevű gazdasági hírportál elemzése azonban másfelé keresgéli a párhuzamot. Ők a negyvenes évekkel állítják párhuzamba a jelenlegi helyzetet és ezt három fontos pontra építik.
- Akkor a háború utáni ellátási gondok, most a COVID-ból kilábaló ipar okozzák a kereslet és kínálat közti eltolódást.
- Mindkét időszakot a lakosság jelentős kényszerű megtakarítási rátája jellemezte (a háború alatt 17%, a COVID miatt ennél ugyan alacsonyabb, de így is magas 9%).
- Emellett pedig a laza monetáris politika szigorításának köszönhetően drasztikus ingadozás, a felfutás után jelentős szűkítés jellemezte a pénzkínálatot. Ez röviden a jegybankok alapkamat emelését jelenti, ami visszafogta a hitelezést.
A negyvenes években rendkívüli módon szigorodott a monetáris politika, hogy visszaszorítsa az inflációt és ezt láthatjuk most is, amikor szinte naponta hallani kamatemelésekről itthon és az USA-ban is.
Kinek van igaza?
Mindkét modell nehéz éveket jósol, de a stagfláció elkerülése esetén jóval rövidebb és kevésbé fájdalmas lehet a kilábalás. Ugyanakkor maga a stagfláció jelensége a legjobb bizonyíték arra, hogy nem lehet korábbi tételek alapján teljes bizonyossággal megjósolni a jövő kimenetelét. Éppen ezért most a korábbinál is fontosabb a pénzügyi tudatosság és a megfontolt családi költségvetés, amihez korábbi blogposztjainkban számos ötletet találsz.